Na folytassuk akkor a Pentiummal töltött éveket.

Szóval, a bivaj masina akkor mindent vitt, a haverok a szomszéd faluból futkostak át, hogy nálunk csekkolják a legújabb játékokat max grafikán. Olyan zseniális játékok korszaka volt ez, mint a Max Payne, ami hűen bemutatta, mire is képes a vas. A történet, az utánozhatatlan film noire hangulat a Max Payne-t felejthetetlen alkotássá tette, bár bevallom egyéb játékok akkoriban megakadályoztak, hogy az első részt végigvigyem.

Aztán ezt a második résszel ellenpontoztam, ami nekem annyira tetszett, hogy egymás után kétszer is végigjátszottam. Hiába no, Max papa tudta, mi a dörgés!

Ezen a konfigon élték virágkorukat nálam a Star Wars játékok is. Talán az Super Star Wars volt előtte a legutolsó SW játék, amit bepróbáltam még a 486-oson (nem is, mert határozottan emlékszem, hogy a 166-oson toltam a Rogue Squadront), de most aztán elszabadult a pokol. Az egész talán a Jedi Outcast progival kezdődött.

Akkoriban a LucasArts-ra rájárt a rúd, régi dicsőségük elenyészni látszott. Az SW játékok zseniális, olykor stílusteremtő alkotásokból átminősültek középszerű gagyiba. Mindenki már temetni akarta az SW játékok korszakát, amikor kijött a Jedi Knight sorozat legújabb része. És Kyle Katarn jött, látott, és győzött.

A Quake 3 engine által szolgáltatott látvány alapból nem vágott senkit a falhoz, de tudott pár pofás effektet (a mai napig nem felejtem, hogy a kiadott demo végső harcában, ami egy birodalmi hangárban zajlott, mennyire jól nézett ki, ahogy az összecsapó fénykardok fénye tükröződött a csillogó padlózaton), plusz a látvány minden porcikájából sütött a hamisítatlan Old Trilogy hangulat!

Ez a játék, valamint a kiegészítő lemeze (Jedi Academy) ismét beindította az SW lázat a játékiparban.

Még sosem volt ennyire jó jedinek lenni, ami meg is látszott a következő népszámlálási adatokon... :)

A másik játék, ami tényleg meglepően kellemes csalódás volt, az a Starfighter, mely ugyan az előzmény trilógia idejében játszódott, mégis jól sikerült, legalábbis egy egyszerű arcade űrlövöldéhez képest.

Na és innen már egyenes út vezetett egy régebbi, méltatlanul kimaradt darabig: ez volt az X-wing Alliance.

Ugye, melyik kocka ne vágyna rá, hogy beülhessen egy X-wing, vagy éppen a Millenium Falcon pilótaülésébe, és onnan oszthassa ki a Birodalomnak, ami neki jár! Na hát én sem voltam ezzel másként, de az X-wing sorozat korai részei sajnos a Freespace-en nevelkedett szemeimet már nem nyűgözték le eléggé. Azért a sima X-wing még mindig képes volt arra, hogy középiskolás osztálytársammal "lekéssünk" egy angol versenyt:) Hiába no, valakinek meg kellett állítania a gaz Birodalmat. Ez érthetően fontosabb volt, mint valami hülye angol verseny! Na ettől az esettől kezdve elkezdtem szívni a fogam, hogy nekem az X-wing Alliance az kell! A mai napig nem tudom, hogy sikerült a játék 2/3-adánál leragadnom, de be kell vallanom, minden pozitívuma ellenére azon a ponton a játék kissé unalmassá vált!

Viszont még így is elmondható, hogy ebbe az űrszimulátorba öltem bele a legjobb időt. Szoros második helyen a Starlancer állt, ami stílusán belül szintén egy zseniális darabnak számított.

Sajnos a stílus azóta kis túlzással kihalt, a Joystick-em pedig azóta is valahol Imhotepnél porosodik :( Na de evezzünk vidámabb vizekre:

Ezidőtájt kezdődött el igazán a LAN korszak, mivel bátyám beújított magának egy új, még ütősebb masinát, a P3 meg le lett passzolva nekem. Persze emiatt be kellett szállnom az új vas árába, de ezen a ponton olyan minimális összegekről beszélhettünk csak, hogy több, mint megérte a dolog, mégha ekkor a P3 már el is kezdett öregedni. Ugyanakkor a "LAN-ok" leginkább annyiból álltak, hogy a mi két gépünk lett összekötve, és haverokkal felváltva tologattuk ketten. Bár néha már megesett az is, hogy valaki hozott még egy plusz gépet, és akkor már 3 fős party ment. Természetesen a színteret uralta a Quake 3 és az Unreal Tournament. De közben belopóztak olyan nevek is, mint a Counter Strike.

Ez volt az a játék, ami miatt egy időben eljárogattam egy környékbeli játékklubba. Aztán amikor egy profi Csé-s úgy lealázott minket egyedül, hogy köpni-nyelni nem tudtunk, akkor azért alábbhagyott a lelkesedés. Viszont egymás között LAN-ban azért jól szórakoztunk a játékkal, a botok pedig jók voltak agyaggalamblövészetre, és gyakorlásra.

Merthogy lehetett a játékhoz botokat is beszerezni. Imhotep volt az, aki letöltötte a megfelelő fájlokat, majd első dolga volt természetesen a botok neveit átirogatni, így hamarosan olyan csávók futkostak a pályán, mint Zsákos Frodó, Stilgar, Szürke Gandalf, vagy éppen Fremen Pisti. Istenem, régi szép idők! :D

Ekkoriban persze már tűkön ülve vártuk a legújabb Blizzard zsenialitás, a WarCraft 3 eljövetelét.

Bevallom, a grafika elsőre nem győzött meg, de aztán később jól rámnőtt. A sztori és a játékmenet pedig a legjobbak közé emelték a játékot, még akkor is, ha a WC3 nevétől számítom a Blizzard "elcasualosodásának" kezdetét.

Persze mondanom sem kell, hogy a kiegészítő lemez csak fokozta az élményt, ugyanúgy, ahogy a Diablo 2 esetében is. Jajj, de jó is volt, amikor a kiegészítőkben még valós tartalmat kaptunk a pénzünkért (vagy épp a letöltésre fordított időnkért, sávszélünkért - insert trollface here:)), és nem mindenféle 2 új pályát meg 3 új fegyvert tartalmazó DLC-kkel próbálták lehúzni a népet. Hogy őszinte legyek, nekem a mai napig hiányzik egy második Dió 2 kiegészítés, simán felzabáltam volna. (természetesen ugyanígy vagyok a WarCraft 4. részével is, de az talán még megtörténhet egyszer, ha majd a WoW korszaknak végleg leáldozott).

Végezetül a korszakból kiemelnék még egy játékot, Pozzi nagy kedvencét, a Mafia nevű, sokak által GTA klónként emlegetett gyöngyszemet.

A GTA engem sosem hatott meg, a Mafia viszont a filmszerűségével, és a gengszterfilm hangulattal kilóra megvett engem, Pozzi-t meg ugye főleg.

Ha jól tudom, neki a mai napig fennt van a gépén. Azt mondja, hogy a felesége nem tud úgy elaludni, ha közben valamilyen játék hangját hallja a gép felől búgni. Na a Mafia zenéje az egyetlen kivétel...gondolhatjátok, mennyit hallgathatta akkor:)

Valljuk be, kismillió játékról írhatnék még, de ez a cikksorozat sosem kívánt teljes körképet nyújtani. Márcsak azért sem, mert ha egyszer eljutok napjainkig, akkor úgy is az lesz a következő dolgom, hogy szemezgetek majd a régi klasszikusok közül: lehet, hogy éppen egy olyan játékot veszek majd elő, amit már valamelyik korábbi cikkben említettem, lehet, hogy valami olyasmit, amit még nem... majd kialakul. Mindenesetre szeretném megnyugtatni a retró rovat körülbelül legalább 2 fős hardcore rajongói táborát, hogy miután elérek napjainkig, a rovat a tervek szerint utána is folytatódni fog, ilyen-olyan visszatekintésekkel, és különkiadásokkal. Ide hallom az örömáradatot, és a mindent elsöprő tapsvihart...köszönöm gyerekek!

Na de közben fejezzük be lassan ezt a mai részt is:

Szóval, a Pentium 3-as "csodamasina", szép volt, jó volt, de lassan ennek a kora is leáldozott. A következő gépet már saját zsebből kellett finanszíroznom, de kapóra jött, hogy Imhotep is éppen fejleszteni akart, így hát megvettem tőle az alaplapját, és hozzá az 1,6GHz-es AMD prociját. Vettem még hozzá némi RAM-ot, meg azt hiszem talán egy GeForce 6200-as videókártyát, és megint minden hajlandó volt elfutni a gépemen. (mindezt kevesebb, mint 40 rugóból oldottam meg, csak azok kedvéért, akik szerint a PC fejlesztése lehetetlenül pénzfaló feladat...ha okosan csinálod, akkor nem az). Úgy emlékszem, a következő 2 és fél évben ez még gépnek számított, és legközelebb akkor fejlesztettem ismételten, amikor a Mass Effect első része már minimumban is túlzottan szaggatott. Viszont ekkor az ár/teljesítmény arány miatt már ismételten egy AMD procira esett a választásom, így számomra (legalábbis egyelőre) a Pentium korszak lezárult.

A következő részben már majd az AMD szívvel rendelkező masinához köthető időszakról lesz szó..., addig is kívánok mindenkinek további jó nosztalgiázást!