Üdvözlök mindenkit ismételten itt a retró rovatban. Ma a Pentium processzorok bűvkörében vesszük szemügyre a múlt egy vidám kis szeletét.
Szóval, miután a 486-os dicsőséggel kiszolgálta korát, a következő masinában egy 166MHz-es MMX-es Pentium proci dübörgött. Sajnos az egyéb adatokra már nem emlékszem, de a teljesítménynövekedés akkoriban olyan plusz dolgokat hozott be, mint az avi filmnézés, normális mp3 hallgatás, és persze egy rakás új játék, amik eddig nem voltak hajnandóak megmoccani az előző gépen.
Már írtam, hogy a Diablo frissen megjelent 2. része végre óhajtott elindulni. Nos, ez önmagában igaz is volt, ám a játszhatóság messze elmaradt a kívánalmaktól. Nem kis mértékben ez, és egy másik játék (Imperium Galactica 2) nevezhető meg fő okként a következő gépváltásnál. De ne szaladjunk ennyire előre! Azért akadt ekkoriban is néhány gyöngyszem.
A Gorky 17 nevű körökre osztott, taktikai stratégia is épphogy karcolta a minimum gépigényt, viszont a körökre osztott játékmód sokkal jobban kedvezett a beakadgatásoknak, így ez a játék akkoriban nagy sikert ért el a haveri körben, hozzáteszem megérdemelten. A játék legnagyobb hibája talán a teljesen lineáris játékmenet, és az egyszer durranó történetpatron volt... ami azonban nem igazán akadályozott meg minket abban, hogy különböző nehezítéseket kitalálva (pl.: csak közelharci fegyvert használunk) ne toljuk végig még párszor.
Hiába, akkoriban máshogy működött a PC játékvilág. Nem ugrott a nyakunkba minden bokor mögül egy újabb nagy név, ráadásul mi fiatalok mindig olyan gépekkel voltunk ellátva, ami az újabb játékok nagy részének futtatására nem volt képes.
Maradtak viszont a régi kedvencek, mint például a StarCraft.
A Gorky 17 neve talán nem sokat mond egyeseknek, a StarCraft viszont az a franchise név, amit szerintem nem kell bemutatnom senkinek sem. A Blizzard zseniális stratégiai játéka stílust teremtett, miután a stílus már rég megteremtődött:) Talán nem lepődik meg senki, ha elárulom, a real time stratégia, melyben a Terran, Zerg és Protoss fajok harcoltak egymással, igazi kedcenccé vált nálunk. A mai napig sajnálom, hogy a LAN őrület ekkor még nem ért el minket, így egymás ellen nem toltuk. De a jól megírt mesterséges intelligencia így is nagy kihívást tudott jelenteni, főleg az extra nehéz custom campaign-eknél. A mai napig emlékszem, mikor Imhotepnél egy órát szenvedtem, mire úgy-ahogy be tudtam védeni a bázisomat. Aztán legyártottam egy hegyomlásnyi Battlecrusiert, amivel végig óhajtottam darálni a mapot. A dolog jól is haladt, leirtottam az első ellenséges bázist, a zerg látszólag tehetetlen volt a flottámmal szemben. Aztán amikor a második bázis határához értem, hirtelen több tucat kamikaze egység ugrott nekem a semmiből, és a dicsőséges flottám másodpercek alatt elpárolgott. Persze, mondanom sem kell, hogy ezalatt egy ütős földi zerg haderő is udvariasan bekopogtatott a bázisom kapuján.
Az ilyen, és ehhez hasonló pillanatok tették a StarCraft-ot single playerben is felejthetetlenné.
A régi klasszikusok, mint az Imperium Galactica, vagy az UFO játékok az új gépen is a memória rendszeres látogatói voltak. Egy kicsit közelebb került hozzám az FPS műfaja is, de ezen a fronton az áttörés még váratott magára. Egyúttal ezekre az időkre tehető, amikor először elkezdett érdekelni a gép belseje is. Milyen alkatrészekből épül fel, hogyan működik, ésatöbbi. Eddig ugye úgy voltunk a géppel, mint szegény Vágási Feri... ha lefagyott, hát irány a szerelő:)
Bátyám azonban tanulmányaiban ekkor már erőteljesen rágyúrt az informatikára, és egy számítógépboltban dolgozott nyári diákmunkásként. Azon a nyáron (az általam beleadott csekély összeg segítségével) sikeresen összespórolt egy új gépre, mely már alkatrészenként került összeállításra, a bolti kedvezmények teljes kihasználása mellett. Így történhetett meg az, hogy életünkben először egy igazi "bikagép" vette be magát a lakásba.
PIII 733MHz, 128MB RAM, 32 Megás Geforce 2 GTS.
Csakúgy hasított a kicsike:)
Hogy érthetően körülírjam, mit jelentett ez a szörnyeteg akkoriban: a baráti körben a legtöbb embernek nem volt a gépében 32MB RAM. Nekünk a vidikártyán annyi volt. Eddig mindig csak álmodoztunk arról, hogy a gyönyörű grafikájú új játékokkal megismerkedünk. Bújtuk a gamer magazinokat, és szomorúan nézegettük a gépigényeket. Na ennek vége volt! A P3-ason minden futott, Max grafikán, "nagyfelbontásban".
A Diablo 2 a bevallottan nem túl optimalizáltan megírt motor ellenére is röccenés nélkül ment.
Feltettük a Vampire: The Masqurade - Redemption c. szerepjátékot, aminek a csillivilli 3D-s grafikája láttán tátva maradt a szánk.
Az Imperium Galactica 2. része, melyet a P1 hardvere sajnos már nem bírt el, szintén süvített, mint a szélvész!
Más kérdés, hogy a játék számomra félig-meddig csalódás volt, és valahogy sosem tudtam vele olyan jól elszórakozni, mint a klasszikus első résszel. Viszont mindenképpen dícséret illeti a díjnyertes játékzenét, valamint az akkoriban a Blizzard boszorkánykonyhájából kikerülő vidikhez mérhető cinematic videókat, és a játékhoz képest szokatlanul jól sikerült magyar szinkront (melynél azonban sajnos látszódik, hogy a karakterek arcmimikája az angol, vagy esetleg német verzióhoz lett készítve). A következő kis videó mindezt szerintem hűen be is mutatja:
Akkoriban ez komolyan állejtős dolognak számított, de még mai szemmel nézve is egész pofás.
És igen, végre elérkezett az FPS-ek aranykora! Quake 3 és Unreal Tournament. A két nagy ellenfél, mert ugye mindig ment a vita, hogy melyik a jobb, és a másik miért egy rakás szar.
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a veszekedést, mely akkoriban majdnem olyan divatossá vált, mint manapság a PC versus konzol vita, csupán megmosolyogni tudta. Hiába na, én mindkét játékot imádtam, és mindkettőt más miatt szerettem. A külsejében hiába volt mind2 FPS, számomra a játékmenetük olyannyira eltérő volt, hogy éppen aktuális hangulatomnak megfelelően mindig tudtam válaszatani közűlük.
A Quake 3 extragyors, vérgőzös mészárlása, vagy az UT némileg taktikusabb játékstílusa, és az ezt elősegítő remek játékmódok ugyanúgy le tudtak kötni. Bevallom, az UT-vel talán több időt töltöttem, de főleg a Quake 3 Team Arena kiegészítő megérkezése után már nem lettem volna képes kedvencet választani a két zseniális lövölde közül.
Fontos megemlítenem, hogy a játék még mindig csak botok ellen ment. Bár mindkét multiplayer klasszikus később majd nagy kedvenc lesz hálózatban, a LAN-partyk eljövetelének ideje ekkor még mindig váratott magára. Ez azonban nem akadályozott meg minket, hogy már akkoriban is öszegyűljünk, és egymást felváltva toljuk le a játszmákat, természetesen 30 fragig tartó meccsben 15-20 fraggel vezetve a nightmare/godlike szintű botok hordájával szemben. Manapság már egy aktuális COD pályát nem tudok anélkül végigvinni, hogy ne szednének le legalább egyszer. Érthetetlen számomra, akkor hogy tudtunk olyan jól zúzni, de talán a tény, hogy (főleg a nyári szünetben) sokkal több idő jutott játékra, és magunk is sokkal fogékonyabbak voltunk rá, hogy egyhuzamban akár 4-5 órákat is a gép előtt kockulva töltsünk, mint manapság. A Quake/UT korszak volt az, amikor bárkivel ki mertünk volna állni... :)
A P3-as gép korszaka kicsit hosszabbra nyúlik, és még jópár nagy klasszikust szeretnék megemlíteni, ezért itt most ketté szakítanám a cikket. A következő részben itt folytatjuk, addig is a lájkot ne feledjétek! :)
